Nagy felismerésre jutottam az éjjel. A kaktusz egy nagyon aljas növény. Azt gondolod szúr egy kicsit, néha úgy próbából megérinted, és megállapítod, hogy tényleg, picit szúrós. Aztán mikor éjjel egykor a fürd?szobaablak párkányán a borotvádat mellérakva kicsit meglököd, és mikor leborult, reflexb?l elkapod… Na akkor döbbensz rá arra, hogy mit is tud úgy istenigazából egy kaktusz. Nos igen jól megtervezett gyilkolóeszközr?l van szó. Kezdi azzal, hogy rohadtul megszúr, a kezed mintha áram rázta volna meg. De ez még semmi, hisz ez egy pillanatnyi érzés, egy “szuritól” (mondjuk ez vagy egyszerre 100) még senki nem ijed meg. Azt hitted túl vagy rajta, és akkor a kezedre nézve döbbensz rá, hogy most jön a nagyja, ez a 100 tüske mind bentmaradt. A természet pedig trükkös, a kaktusz túlélésre van programozva: minden egyes tüske végén van egy karom, ami szépen beakad a b?r alá, és csak kitépve jön ki. A kisebb tüskékr?l nem is beszélve, hiszen ezeket maximum szemöldökcsipesszel lehet kiszedni, körömmel sem lehet megfogni. Így lehetséges, hogy most vagy 30-40 kaktuszfegyverrel a kezemben gépelem ezt a postot, ami nem gáz, csak annyiban, hogy az érintett b?rfelületek enyhén szólva nyomásérzékenyek. Ma nem nagyon fogok kezet senkivel :)

Ja igen. Az összes kaktusz megy a francba. A molylepkék mellé :)