Édesanyám – valószín?leg apámmal teljes egyetértésben – egyszer, még a régmúltban eldöntötte, hogy a mi családunk nem szereti a halat. Ennek köszönhet?en egész gyerekkoromban nem is nagyon találkoztam halételekkel. Mikor Fazékkal és a nagyapjával horgászni jártunk, még ott is rántottát sütöttünk, de ez egy másik történet. Egyszer egy kötelez? munkatáborban (a diákok ugye almát szedtek akkoriban) az egyik osztálytársam halkonzervet evett. Valami olajos hal volt, kíváncsi voltam, és megkóstoltam. Uszkve 16 évesen "találkoztam a hallal", és ízlett is! Így kezdtem hozzá halat enni. Lassan, de biztosan kezdett felívelni a halfogyasztás, persze még mindig nem rajtam gazdagodtak meg a halászok. Jött egy nagy fordulat az életemben, egy évig Franciaországban dolgoztam. Itt következett be a nagy változás. Azt gondolhatnánk, hogy egy olyan országban, ahol legendásan jó a konyha (?) és annyi halat esznek, csak megszeretni lehet ezt az étket. Rám az ellenkez? hatást gyakorolta. Akárhová és akármikor mentem, hal volt a f? fogás, néha több fogás is. A tengeri halak íze ráadásul sokkal markánsabb, jellegzetesebb és er?sebb. Azóta nem eszem halat.