Eddig csak a buszokat néztem, a 1113-as itt megy el előttünk, és egyenesen odavisz, Everland a végállomás. Nagy betűkkel rá van írva: 에버랜드 (ebolendü). Soha nem szálltunk fel rá, mert a kis szemét egészen másfelé jár mint a mi útvonalaink, és persze hideg is volt az efféle mulatsághoz. Most rászántuk magunkat, és egyben bosszút is álltunk azért, amiért mindig ő jött, mikor mi más buszra vártunk: autóval mentünk.
Maga a park hatalmas (itt nagyon divatos kifejezés a resort, a park teljes neve Everland Resort), egy teljes nap kevés rá, hogy teljesen bejárja az ember. Ha meg még fel is akar ülni valamire… A koreaiak újabb tanúbizonyságát tették legendás fegyelmezettségüknek és türelmüknek. Minden egyes gépnél/szerkezetnél (hogyan hívják ezeket?) szépen sorba álltak, nem törte le őket, hogy mindenütt ki volt írva a várakozási idő, és 30 percnél kevesebbet sehol nem láttunk, az átlag olyan 45 perc volt. Mindez egy keddi napon! Hétvégén ne menjetek oda.
Sok mindenbe nem ültünk bele, mert egyrészt idő sem lett volna rá, másrészt Manócskát igen nehéz bármilyen vidámparki alkalmatosság kipróbálására rávenni, mióta egyszer Franciaországban majdnem szörnyethalt nekem egy hullámvasúton. (Na jó, bevallom, az egy nagyon durva alkalmatosság volt, egy-két kanyarban az ember egyáltalán nem tudta hol is van. Kicsit én is szédültem mikor kiszálltunk belőle, de előtte én már mentem vele két kört. Akkor így sikerült meggyőznöm,  de most már mehetnék 20 kört is, ezt a trükköt már nem veszi be…)
Sokat nézelődtünk, rengeteget gyalogoltunk, keveset fényképeztem. A tanulság az, hogy ne hagyd otthon a fényképezőgépedet akkor sem, ha Everlandbe mégy és arra számítasz, hogy vízicsúszdán, cápa hátán lovagolsz, parittyában pörögsz. Mert rohadtul bosszús leszel, mikor a helyszínen arra gondolsz: most mi baja lehetett volna?
Mese volt, vége volt.