Rutinosnak nevezhető utazók lévén igazán nem is gondoltunk bele micsoda kalandra vállalkozunk 2005. augusztus 24-én. Minden a lehető legnagyobb rendben, a megszokott kerékvágásban folyt, annyi különbséggel, hogy most egy igazán részletes lista is készült az összecsomagolandó holmikról. Nem is lehetett volna másképp, hiszen a Tanár néni egy évre költözik. Még ennél is megnyugtatóbb volt, hogy a csomagok bepakolása már az utazást megelőző nap kora délután készen volt (lemérve, lezárva – ez még fontos lesz!), ami eddigi utazásainkra nem nagyon volt jellemző. Így elmondható, hogy a hosszú repülőút (2+11 óra) illetve a megismerendő kultúra újdonsága miatti fokozott izgalmi állapoton kívül nem volt miért aggódnunk. Miért is kellett volna aggódnunk? Hisz minden annyira rendben volt, összerakva, összekészítve, élére állítva. Persze az ilyen komoly idillre gyakran rácáfol az élet, néha elég izzasztó meglepetéseket okozva, de ki gondol erre ilyenkor, mikor minden olyan profin elő lett készítve és meg lett szervezve? 

2005. augusztus 24.

Ennek tudatában vidáman taxiztunk ki a reptérre, jóval a megkívánt időpont előtt. A szokásos bőröndfóliázó programmal indítottunk, mindhárom bőröndöt szépen betekertettük, kértünk rá biztosítást is, hisz ha már nyugodtak vagyunk, miért ne lennénk még nyugodtabbak? Bár még korán volt, beálltunk becsekkolni a bőröndöket. Éppen azon gondolkoztam, mikor szóljak, hogy hová kérjük az ülőhelyeket, mikor jött az első hidegzuhany: ez a bőrönd túl nehéz. Hmm, gondoltam semmi baj, ketten vagyunk, majd megoldódik a helyzet. A hostess, felemelkedve székéről, mint egy lovag a nyeregben, tette fel a következő kérdést: mind a három csomag az önöké? Természetesen mindhárom csomag a miénk volt. Az a leméréskor derült ki, hogy a 60 kg sok lesz, és hogy a túlsúly 240 000Ft ellenében simán feladható. Itt szeretnénk köszönetet mondani informátorunknak, aki több éves Malév tapasztalat után ellátott minket azzal a hasznos információval, hogy a koreai járatokon a megengedett személyenkénti súlyhatár 30 kg. Ezennel üzenjük neki, hogy 20 kg, és azt is, hogy nem telefonálunk!

Két választásunk volt, vagy kifizetjük a 240 000Ft-os pótdíjat, vagy otthon hagyjuk a csomagot. Mindkét verzió elég izzasztó eshetőség volt a gép indulása előtt ¾ órával. A második lehetőséget választottuk, igénybe véve a telefonos segítséget is. Reménytelen kísérlet maradt volna, ha nem ide költözünk (ismételten hála neked Kenyeres, hogy rádöbbentettél arra, hogy ez jó környék!), vagy ha maradunk akár a Viola utcában. Kis telefonos közjáték után (vicc vagy komoly baj van) sikerült meggyőzni kis családunk legfőbb támaszát, hogy ég a ház, és sürgősen oltani kell, tehát taxiba pattant és jött ki a reptérre a holminkért. Persze ez sem ment könnyen, míg a taxis odatalált, az plusz egy telefonba került.

Mi mindeközben reménytelenül, reklámszatyrok után rohangálva, lóhalálában pakoltuk szanaszét a bőröndöt – abban maradtunk, hogy egyet szétszedünk – és próbáltunk szelektálni, hogy mi maradhat, mi nem. Ez a nagy stressz közepette olyan jól sikerült, hogy ott maradt az összes koreai tanárnak szánt ajándék, és – hab a tortán – az első órák komplett szemléltető anyaga. Persze erre már csak a megérkezés után jöttünk rá.

A csomagokat feladva – elővigyázatosan egészen Szöulig – kezdhettünk izgulni a kézipoggyászaink mérete és súlya miatt.

folyt. köv.