Ma koreai órán a múlt hétvégén tartott Európa-piknikről beszélgettünk. Érdekességként meséltem el, hogy találkoztam egy harmadéves német szakos diákkal, aki egyáltalán nem beszél németül. Próbáltam magyarázni a dolgot azzal, hogy németül sok koreai tud.
Meglepő, de így van, sok német jövevényszót is használnak, például a részmunkaidős állás koreaiul így szól: “arübaitü”. A rutinos versenyzők, akik  már tudják, hogy az “aiszükürim” az ice cream, azonnal rávágják a megoldást: Arbeit! Aztán ott a sok “hopü”, amelyek ugye a (Bier)hof koreai változatai.
De nem kalandozok el messzire, ott tartottunk, hogy próbáltam kiemelni a nagy nyelvek előnyét a kisebb nyelvekkel szemben. Többen beszélik, több dologhoz hozzá lehet jutni koreai fordításban, míg ez a kisebb nyelvekre, például a magyarra nem vonatkozik, hiszen nagyon kevés magyar mű hozzáférhető koreaiul. Ezt az elméletemet szerettem volna egy szemléletes példával illusztrálni, tehát így szóltam: Ha egy koreainak azt mondom, hogy Goethe, akkor tudja kiről beszélek, míg ha azt mondom, hogy Petőfi Sándor, akkor csak néz rám. (Huhh, ha ezt ilyen szépen el tudnám mondani koreaiul, akkor nagyon örülnék, a lényeg, hogy ha nem is ilyen szépen, de elmondtam.)

Ennél a mondatnál megakadt a beszélgetés, ugyanis a tanárom nagyon furán nézett rám. Azonnal éreztem, hogy meg is bukott a teóriám, ugyanis nem a mondatszerkezettel volt a baj, hanem Goethe-vel, mert bizony nem tudta ki is az. Kezdett kellemetlenné válni a szituáció, kombináltam hogyan is mászhatnék ki belőle. Az előremenekülést választottam, megpróbáltam körülírni, hogy kiről is van szó, reménykedve abban, hogy nem következhet be a katasztrófa, mégpedig az, hogy egy egyetemista nem tudja, hogy ki az a Goethe. Egy kicsit beleizzadtam, de aztán diadalmasan kiáltott fel: ahh, Goite! Megérkeztünk…

Ha érdekesnek találod a témát, itt egy másik bejegyzés, amelyik ide kapcsolódik.