Újabb 20 órás úton vagyunk túl, megérkeztünk (másik) haza. Az út kapcsán felmerült bennem egy érdekes kérdés. Hogyan kondicionálódik az ember az egyenruhára? Vajon mit?l van az, az egyedfejl?dés melyik szakaszában alakul ki, hogy az ember ösztönösen megriad és stresszel, ha egy egyenruhást lát? Hogy két példával éljek: Nem mondhatom el magamról, és sokan mások sem, hogy nem hajtott soha gyorsan, ezért nem minden ok nélkül való, hogy a fékre lép, de minimum felemeli a lábát a gázpedálról, ha meglát egy rend?rt. Kevesen vannak azok is, akik nem hoztak át a határon egy-két dolgot bejelentés nélkül. Ezek mind apróságok, melyek általában ki sem derülnek, retorzió nélkül maradnak, így egyik sem magyarázza azt a hirtelen görcsöt, amit az egyenruhás felbukkanásakor tapasztalok magamon, illetve látok másokon. Különösen igaz ez a határátlépésre, beléptetésre és vámvizsgálatra.
Az utóbbi években ez kiegészült nálam az ún. check-in-frásszal. Saját elnevezés, a Wikipediában ne keressétek. Korábban már meséltem az els? koreai utazás reptéri élményeir?l, akkor alakult ki bennem ez a görcs a b?röndökkel és a túlsúllyal kapcsolatban.
Egyszer? a megoldás, adhatnám akár én is magamnak a jó tanácsot, hogy le kell mérni a b?röndöket, és annyi holmit kell csak bepakolni, amennyit?l nem lesz túlsúlyos. Ez a megoldás kézenfekv?, de van egy komoly ellenérv: az ember nem kilóban, hanem darabban fejezi ki szükségleteit. Azaz nem egy kiló könyvet, 20 deka inget és 10 deka zoknit szeretne vinni, hanem a megállapított és kívánt darabszámot. Így akármit is próbáltunk eddig, mindig több lett a súly, mint kellett volna. Úgy t?nik örökké parázni fogok. A check-int?l is.